2015. március 29., vasárnap

1. fejezet

Sziasztok!

Elkezdtünk barátnőmmel, Caulkerrel közösen írni egy Pécsett, a Mecsekben játszódó, tündéres történetet. A név senkit ne tévesszen meg - Arlene- én amúgy Luna vagyok. :D Reméljük, el fogja nyeri a tetszéseteket. Fülszöveget az oldalsávban találtok. Jó olvasást, várjuk véleményeiteket, boldoggá tennétek vele minket! :) Nincs prológus, de fogadjátok szeretettel az első fejezetet! :) 


Aurél magányosan üldögélt kedvenc könyve társaságában, és elmélyülten olvasott. Teljesen belefeledkezett – a képek megelevenedtek előtte, és gondolatban távoli vidékeken járt. Képzelete megtelt sárkányokkal, lovagokkal, és tündérekkel; ő volt a bátor vitéz, ki megmenti hercegnőjét tornyából, a legkisebb fiú, ki szerencsét próbál, a szegénylegény, ki kincset talál. Együtt örült, sírt, kacagott a szereplőkkel, akik barátként üdvözölték őt. A könyvek voltak az ő vára, ahova bármikor visszahúzódhatott.
Aurél ugyan még csupán egy éve tudott olvasni, viszont ez alatt a rövid idő alatt is kiolvasta már a nagyszülei könyvszekrényében sorakozó könyvek felét. Kedvencei a mesekönyvek voltak, igaz ilyenből csak három akadt a házban. Talált egy pár érdekes című könyvet is, azonban amikor nagyija meglátta a kezében, rögtön száműzte őket a legfelső polcra. A fiú nem értette mi lehet a baj „Villannal”*, „Freddel”** vagy „Gugolóval”***, de tiszteletben tartotta idős rokona döntését, és nem foglalkozott a felső polccal, amit magában csak „zárolt részlegnek” nevezett.
Már az utolsó oldalaknál járt a könyvben, amikor is csengetés hangjára lett figyelmes. Azon nyomban felpattant, és izgatottan a bejárati ajtóhoz rohant, megelőzve nagyszüleit. Valósággal feltépte az ajtót, ahol édesapja és édesanyja állt. Két hetes üzleti útra mentek Prágába, és Aurélt addig a nagyszülőkre bízták.
– Apa! Anya! – kiáltott fel a fiú kitörő örömmel, és szorosan átölelte szüleit.
– Szerbusz, fiam! – köszöntötte visszafogottan apja.
Édesanyja lágy csókot lehelt Aurél rózsás arcára.
– Jó fiú voltál? – kérdezte, majd választ sem várva folytatta. – Nézd csak, mit hoztunk neked! – Azzal egy halványpiros papírral burkolt, arany masnival átkötött csomagot nyújtott át a fiúnak. Aurél lelkes arccal vette át, és leszakította a masnit az ajándékról. A dobozból egy világosbarna mackó került elő, hasára egy képet hímeztek, sárga fonállal. A kép egy hidat és hátterében egy csúcsos épületet ábrázolt.
– Tetszik, kincsem? – fordult a fiúhoz édesanyja.
Aurél fancsali képet vágott. Egyrészt, mert már kinőtt a mackókorszakából, másrészt, mert tudta, hogy az efféle ajándék mindig ugyanazt jelentette. Szülei minden alkalommal játékmedvét vettek neki, ha valami hosszabb útra készülnek.
– A Károly hidat ábrázolja a Moldva folyó felett – mondta tanároskodó hangon apja, és leguggolt mellé. – Ez Európa egyik legrégibb hídja.
– Elvisztek oda? Én is veletek mehetek? – szorította magához a fiú a játékmackót, és már-már könyörögve nézett fel édesapjára és édesanyjára.
Aurél szülei összenéztek.
– Miről beszélsz kisfiam? – kérdezte édesanyja, és kisimított egy hajszálat a fiú arcából.
– Elmentek! – kiáltotta a fiú indulatosan. – Elmentek, és megint nem visztek magatokkal!
Szülei bánatosan összenéztek. Végszóra előkerült Aurél nagyapja is.
–  Rezső, Amália! – köszöntötte őket szívélyesen, majd tekintete unokája arcára tévedt. – Mi a baj, bütyök? Miért vagy ilyen feldúlt?
– El kell vinniük magukkal! – fakadt ki Aurél. – Már hat éves vagyok!
– Majd legközelebb elviszünk, rendben? – mosolygott a fiúra Aurél édesapja. –  De most nem tarthatsz velünk.
Ahogy ezt kimondta, a fiú szeme könnybe lábadt.
– Kérlek! Jó voltam, segítettem a mamának és a papának! Azt mondtátok, ha segítek, akkor magatokkal visztek!
– Értsd meg, Aurél, most nem jöhetsz velünk! – sóhajtott fel Amália. –  De hozunk sok szép ajándékot! Mit szólsz, kincsem?
– Nem kell az ajándék! Nekem ti kelletek! – sírta el magát a fiú, és átölelte édesanyja lábát.
A kis előtérben kínos csend állt be. A szülők Aurélra meredtek, nagyapja viszont korát meghazudtoló fürgeséggel térdelt le unokája mellé.
– Ne sírj, bütyök! Jól megleszünk itt. Megint elviszlek a Dömörkapuhoz, tudod ahhoz a helyhez, ahol azt a szép követ találtad. Meg aztán biztos halálra is unnád magad egy üzleti úton – vigasztalta Aurélt, majd egy gyors, mérges pillantást vetett fiára, és menyére. A válasz kicsit megnyugtatta a fiút. Elengedte Amália lábát, sírósan rámosolygott nagyapjára, és felszaladt a szobájába. Amikor felért, magára zárta az ajtót. Kicsit még pityergett, amiért a szülei újra nem tartják be a szavukat. Becsapottnak érezte magát, és magányosnak. Párnája alól előkotorta kedvenc ruhadarabját, egy túlméretezett kendőt. Aurélt már az megnyugtatta, hogy ránézett. A kendő mohazöld volt, sarkában egyszerű drapp mintákkal. Nagyszülei padlásán találta, egy fiókban. Lekuporodott az ágyra, lábát felhúzta, és magához szorította a kendőt, melynek az illatát mélyen beszívta orrába. Föld– és virágillat.
– Aurél! – kopogtatott be a fiú nagymamája az ajtón. – Gyere le, kész a sütemény! A kedvenced, sütőtökös pite!
– Nem kérek! – szólt vissza neki a fiú sebzetten. Nem volt más vágya, csak az, hogy szülei vele maradjanak. De minduntalan elutaztak, és alig tartózkodtak otthon. Jóformán több időt töltött a nagyszülei házában, mint odahaza. A nagyszülők kertes házát sokkal közelebb érezte magához, mint otthonát, egy tízemeletes ház nyolcadik emeletét Kertvárosban. Nem szerette, hogy nem tarthat kisállatot, nem ültethet virágot sehova, és az ablakból kinézve egy betonrengeteget lát az erdő helyett. Itt nagyszüleinél a ház mögött varázslatos kert terebélyesedett el, mindenféle zöldséggel és gyümölcsfával. A kert hátsó végében egy fából összeeszkábált kiskapu egyenesen az erdőbe nyílt. A barátságos összhatást pedig csak fokozta egy pajkos vizsla jelenléte.
– Direkt a te kedvért sütöttem! Na, gyere, bütyök! – invitálta a nagymamája, ám Aurél nem mozdult, csak még jobban szorította magához a kendőt.
– Aurél! – hallatszott ekkor Rezső jóval erélyesebb hangja. A fiú felkapta a fejét, és felkönyökölt. Édesapja szigorú, kemény fellépésű férfi volt, és Aurél kissé tartott tőle. Sohasem bántotta őt, egyszer sem emelt kezet rá, de ha kellett, fel tudott lépni erélyesen, és fel is lépett.
– Megyek… – sóhajtott fel a fiú, és feltápászkodott.
Tekintete a kezében tartott kendőre siklott. Mindig erőt adott neki, ha szüksége volt rá. Pillanatnyi ötlettől vezérelve a nyakára tekerte a ruhadarabot. Útban az ajtó felé lopva rápillantott az asztala feletti tükörre. Sokkal magabiztosabbnak, és kevésbé feldúltnak látta magát, mint amilyennek érezte. Még egyszer felsóhajtott, és lenyomta a kilincset. A folyosón szembe találta magát apjával, és nagymamájával, aki kicsit megszeppentnek tűnt.
Aurél lement velük a konyhába, ahol is helyet foglaltak. A fiú nagymamája letette unokája elé a süteményt, de ő nem nyúlt hozzá. Egyszeriben elment az étvágya, és összeszorult a torka, ahogy arra gondolt, a szülei megint elutaznak annak ellenére, hogy azt ígérték, vele maradnak. Ezt igazságtalannak tartotta, és alig bírta visszafogni könnyeit.
– Hé, bütyök! Fel a fejjel. Kóstold csak meg, ízleni fog! – veregette hátba barátságosan Aurélt a nagyapja. A fiú szomorúan felsóhajtott, és mivel nem akart csalódást okozni neki, a szájába vett egy falatot. Gépiesen megrágta és lenyelte, ami nehezen ment neki a torkában lévő gombóc miatt. Feszült csend állt be.
Ebben a pillanatban lépett be Amália a konyhába. Kedvesnek szánt mosolya rögtön eltűnt arcáról, amikor észrevette, milyen ruhadarab van a fia nyakában.
– Hol találtad ezt a kendőt? – szegezte dühösen a kérdést Aurélnak, majd kicsit enyhébb hangon hozzátette: – Kincsem.
Aurél megszeppenve nézett anyjára.
– A padláson találtam.
Amália dühösen pillantott a nagyszülőkre.
– Megkértelek titeket, hogy dobjátok ki!
Anyja haragja Aurélra is átterjedt. Felpattant az asztaltól, és vádlón szüleire kiáltott.
– Ne bántsd a nagyiékat! Ők mindig vigyáztak rám, és nem hagytak magamra napokig! Ti pedig megint elmentek! Nem is törődtök velem! Gyűlöllek titeket! – Azzal meg sem várva szülei reakcióját, kiszaladt az ajtón. Hallotta, hogy szülei utána szólnak, és kirontanak ők is az ajtón a nevét kiabálva, ám ő belevetette magát az erdőbe. Vakon szaladt előre, miközben folytak arcáról a könnyek. Nem tudta, hova fog kilyukadni, de nem is érdekelte. Szélsebesen szedte a lábait, és a nekicsapódó bokrok ágai felkaristolták a bőrét. Egyszer még el is esett egy kiálló gyökérben, de azon nyomban fölkelt, és haladt tovább. A szülei léptei jócskán elmaradoztak mögötte, és a kiáltásaik is egyre messzebbről hallatszottak. Hamarosan elhagyta az ereje, és kimerülten rogyott le egy farönkre. Hevesen kapkodta a levegőt, és meg kellett fognia a fejét, úgy szédelgett. Egy ideig ebben a pózban kuporgott a farönkön. Szíve heves dobolásától csak még jobban elfogta a szédülés. Néhány perc múlva jobban érezte magát. Felpillantott a földről, és fülét hegyezve várta, hogy szülei felbukkanjanak. Az idő csigalassúsággal vánszorgott, azonban a levelek susogásán, és az erdei kis állatok motozásán kívül nem hallott semmit. Aurél óvatosan felállt a rönkről, és körülnézett. Minden oldalról magas fák, és sűrű bozótos fogta körül. Az ösvény, amelyen elindult, teljesen eltűnt. Aurélt újra elfogta a sírás. 
Egyedül van, eltévedt, és hirtelen olyan fáradtság lett úrrá rajta, mintha egy álló napig futott volna.
Ekkor egy kicsi, ezüstszínben derengő, lebegő alak tűnt fel előtte. Alig lehetett nagyobb egy toboznál. Ahogy közeledett felé, Aurélon elhatalmasodott a félelem, de egyszerűen nem bírt se megmozdulni, se másfelé nézni. Az entitás karnyújtásnyi távolságra állt meg tőle, így a fiú jobban szemügyre tudta venni. Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor rájött, hogy egy tündérrel találta szembe magát. Nagyapja gyakran mesélt az erdőkben bujkáló tündérekről és törpökről. Találkozni akart velük, és megesett, hogy éjszakánként titokban kiült a kertbe, és hívta őket, hogy jelenjenek meg. Még ételt is kikészített nekik. De mindez idáig nem jártak sikerrel próbálkozásai…
Aurél pontosan így képzelte el a tündéreket. Álomszépnek látta hosszú, fehéres-szőke hajával, halványlila, apró virágmintás ruhájával, és csillogó, ezüstszín szárnyaival. Megbűvölten, tátott szájjal bámulta, és óvatosan, kissé reszkető kézzel kinyújtotta felé a kezét. A jelenés érdeklődve figyelte a fiú minden mozzanatát. Amikor Aurél felé nyúlt, a kis teremtmény lelkesen közelebb repült hozzá, és kis kezével megragadta a fiú mutatóujját. Aurél megijedt a hirtelen mozdulattól, viszont a tündér érintése olyan nyugtató hatással volt rá, hogy minden aggodalma és félelme elillant. Egy pillanatig úgy érezte, hazatalált. A gondolatra megrázta a fejét.
– Te… ki vagy? – kérdezte a fiú elbűvölten, suttogva.
– A nevem Flóra. Mi bánt, ifjú herceg? – kérdezte a tündér, miközben megrebbentette tündöklő szárnyát, mely apró, ezüstszín szikrákat szórt.
Aurél felvonta a szemöldökét, és megrázta a fejét.
– Én nem vagyok herceg.
– Nem? – csodálkozott el őszintén a tündérlány. – De… ezt nem értem. Ha nem vagy herceg, miért ilyen szőke a hajad? – Flóra tekintetében őszinte kíváncsiság és meglepettség ült.
– Anyának is szőke.
– Édesanyád a királyné? – nézett fel Flóra mély tisztelettel a fiúra.
– Akkor még kevesebb ideje lenne rám – motyogta maga elé Aurél.
– Mit mondasz? – kérdezte érdeklődve a tündérlány.
– Nem fontos. Az én nevem Aurél – mutatkozott be illedelmesen a fiú, és erős késztetést érzett arra, hogy meghajoljon Flóra előtt.
– Nagyon örülök, hogy megismerhettelek Aurél herceg – mondta a lány olyan ünnepélyesen, mintha a miniszterelnök fogadásán lennének. A kis tündér még egy illemkönyvbe illő pukedlit is bemutatott a fiúnak.
– Már mondtam, hogy nem vagyok herceg.
– Szerintem az vagy – jegyezte meg lágyan Flóra. – Ahonnan én jövök, minden előkelőségnek ilyen szőke haja van. A király lányának is, aki mellesleg igen jó barátom – tette hozzá cinkos kacsintással.
– A király lánya? – kerekedett ki Aurél szeme. – Mint a mesékben?
– Ó, butus fiú! – koppintott rá a tündérlány játékosan Aurél orrára, majd felkuncogott. – Hát nem tudtad? A mesék mind igazak!
Aurél szeme még jobban kikerekedett, majd arcán izgatott és kíváncsi kifejezés jelent meg.
– Mind? Az… az összes? A Pokémon is? – kérdezte csillogó szemmel.
– Mi az a Pokémon? – Ezúttal Flóra csodálkozott el.
– Az is egy mese! Egy fiúról és egy sárga egérről!
– Sárga? De hisz az egerek nem lehetnek sárgák!
– Akkor… nem is igazak a mesék? – biggyedt le Aurél szája csalódottan.
– Én nem ismerek ilyen meséket. Én az erdei lényekről való meséket ismerem. – Flóra Aurél vállára szállt, és letelepedett rá. A fiú felnevetett, amikor a tündérlány szárnya hozzáért a nyakához.
– Hé! Ez csiklandoz! – kacagott, amire Flóra összehúzta a szárnyát.
– Nem… nem volt szándékos – kért elnézést a tündérlány némiképp sértődötten. –  De te hogy kerültél ide? Egy emberherceg az erdőbe?
– Eltévedtem… Anya és apa megint elutaznak, de nem visznek magukkal! Azt mondták, velük mehetek! De hazudtak… – Aurélnak nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne sírja el magát. De nem mutatkozhat gyengének egy lány előtt!
– Ó…! Úgy sajnálom – szólt együttérzően, és megérintette apró kezével a fiú lágy fürtökben leomló haját.
– Magaddal viszel? Kérlek, vigyél magaddal! – emelte a fiú a tenyerébe a tündérlányt, és könyörögve nézett le rá.
– Azt… azt nem lehet – rázta meg Flóra a fejét.
– Miért nem? Kérlek!
– Mert te ember vagy.
– De… – tiltakozott Aurél, ám ekkor léptek és kiáltozás hangjai ütötték meg fülüket. A fiút szólongatták. Flóra megdermedt, és arcára riadalom ült ki.
– Most mennem kell. Viszlát, ifjú herceg! – rebbent el. Aurél utána nyúlt, és sikerült elérnie a szárnyát, ám a tündérlány kiszabadította magát. A fiú lehorgasztott fejjel, szomorúan állt, a tenyerét bámulva, melyen ezüstösen csillogott a tündérlány szárnyáról lehulló por. Szaggatottan kifújta a levegőt, és azt kívánta, bárcsak ő is tündér lenne… Hacsak egy napra is.

* Villon
** Freud
*** Gogol

Vélemények:

2 megjegyzés:

  1. Sziasztok!

    Hát, ez egyszerűen tündéri volt :) És nemcsak azért, mert az egyik szereplő tündér. Nagyon aranyos Aurél, máris a szívembe zártam. Flórát szintén. Sajnos nem vagyok járatos Pécsen, de könnyedén el tudom képzelni ezeket a varázslatos színhelyeket.
    Sajnáltam a kisfiút a szülei miatt, de a nagyszülei máris nagyon szimpatikusak lettek nekem.
    A sztori pedig szintén. Várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönjük szépen, nagyon örülünk annak, hogy ennyire tetszett! :) Mi is sajnáltuk szegény Aurélt írás közben. :( Reméljük, a folytatás is így fog tetszeni neked! :)

      Törlés