Sziasztok!
Elkezdtünk barátnőmmel, Caulkerrel közösen írni egy Pécsett, a Mecsekben játszódó, tündéres történetet. A név senkit ne tévesszen meg - Arlene- én amúgy Luna vagyok. :D Reméljük, el fogja nyeri a tetszéseteket. Fülszöveget az oldalsávban találtok. Jó olvasást, várjuk véleményeiteket, boldoggá tennétek vele minket! :) Nincs prológus, de fogadjátok szeretettel az első fejezetet! :)
Aurél magányosan üldögélt kedvenc könyve társaságában, és elmélyülten olvasott. Teljesen belefeledkezett – a képek megelevenedtek előtte, és gondolatban távoli vidékeken járt. Képzelete megtelt sárkányokkal, lovagokkal, és tündérekkel; ő volt a bátor vitéz, ki megmenti hercegnőjét tornyából, a legkisebb fiú, ki szerencsét próbál, a szegénylegény, ki kincset talál. Együtt örült, sírt, kacagott a szereplőkkel, akik barátként üdvözölték őt. A könyvek voltak az ő vára, ahova bármikor visszahúzódhatott.
Elkezdtünk barátnőmmel, Caulkerrel közösen írni egy Pécsett, a Mecsekben játszódó, tündéres történetet. A név senkit ne tévesszen meg - Arlene- én amúgy Luna vagyok. :D Reméljük, el fogja nyeri a tetszéseteket. Fülszöveget az oldalsávban találtok. Jó olvasást, várjuk véleményeiteket, boldoggá tennétek vele minket! :) Nincs prológus, de fogadjátok szeretettel az első fejezetet! :)
Aurél magányosan üldögélt kedvenc könyve társaságában, és elmélyülten olvasott. Teljesen belefeledkezett – a képek megelevenedtek előtte, és gondolatban távoli vidékeken járt. Képzelete megtelt sárkányokkal, lovagokkal, és tündérekkel; ő volt a bátor vitéz, ki megmenti hercegnőjét tornyából, a legkisebb fiú, ki szerencsét próbál, a szegénylegény, ki kincset talál. Együtt örült, sírt, kacagott a szereplőkkel, akik barátként üdvözölték őt. A könyvek voltak az ő vára, ahova bármikor visszahúzódhatott.
Aurél
ugyan még csupán egy éve tudott olvasni, viszont ez alatt a rövid idő alatt is
kiolvasta már a nagyszülei könyvszekrényében sorakozó könyvek felét. Kedvencei
a mesekönyvek voltak, igaz ilyenből csak három akadt a házban. Talált egy pár
érdekes című könyvet is, azonban amikor nagyija meglátta a kezében, rögtön
száműzte őket a legfelső polcra. A fiú nem értette mi lehet a baj „Villannal”*,
„Freddel”** vagy „Gugolóval”***, de tiszteletben tartotta idős rokona döntését, és
nem foglalkozott a felső polccal, amit magában csak „zárolt részlegnek”
nevezett.
Már
az utolsó oldalaknál járt a könyvben, amikor is csengetés hangjára lett
figyelmes. Azon nyomban felpattant, és izgatottan a bejárati ajtóhoz rohant,
megelőzve nagyszüleit. Valósággal feltépte az ajtót, ahol édesapja és édesanyja
állt. Két hetes üzleti útra mentek Prágába, és Aurélt addig a nagyszülőkre
bízták.
–
Apa! Anya! – kiáltott fel a fiú kitörő örömmel, és szorosan átölelte szüleit.
–
Szerbusz, fiam! – köszöntötte visszafogottan apja.
Édesanyja
lágy csókot lehelt Aurél rózsás arcára.
–
Jó fiú voltál? – kérdezte, majd választ sem várva folytatta. – Nézd csak, mit hoztunk
neked! – Azzal egy halványpiros papírral burkolt, arany masnival átkötött
csomagot nyújtott át a fiúnak. Aurél lelkes arccal vette át, és leszakította a
masnit az ajándékról. A dobozból egy világosbarna mackó került elő, hasára egy
képet hímeztek, sárga fonállal. A kép egy hidat és hátterében egy csúcsos
épületet ábrázolt.
–
Tetszik, kincsem? – fordult a fiúhoz édesanyja.
Aurél
fancsali képet vágott. Egyrészt, mert már kinőtt a mackókorszakából, másrészt,
mert tudta, hogy az efféle ajándék mindig ugyanazt jelentette. Szülei minden
alkalommal játékmedvét vettek neki, ha valami hosszabb útra készülnek.
–
A Károly hidat ábrázolja a Moldva folyó felett – mondta tanároskodó hangon
apja, és leguggolt mellé. – Ez Európa egyik legrégibb hídja.
–
Elvisztek oda? Én is veletek mehetek? – szorította magához a fiú a játékmackót,
és már-már könyörögve nézett fel édesapjára és édesanyjára.
Aurél
szülei összenéztek.
–
Miről beszélsz kisfiam? – kérdezte édesanyja, és kisimított egy hajszálat a fiú
arcából.
–
Elmentek! – kiáltotta a fiú indulatosan. – Elmentek, és megint nem visztek
magatokkal!
Szülei
bánatosan összenéztek. Végszóra előkerült Aurél nagyapja is.
–
Rezső, Amália! – köszöntötte őket
szívélyesen, majd tekintete unokája arcára tévedt. – Mi a baj, bütyök? Miért
vagy ilyen feldúlt?
–
El kell vinniük magukkal! – fakadt ki Aurél. – Már hat éves vagyok!
–
Majd legközelebb elviszünk, rendben? – mosolygott a fiúra Aurél édesapja. – De most nem tarthatsz velünk.
Ahogy
ezt kimondta, a fiú szeme könnybe lábadt.
–
Kérlek! Jó voltam, segítettem a mamának és a papának! Azt mondtátok, ha
segítek, akkor magatokkal visztek!
–
Értsd meg, Aurél, most nem jöhetsz velünk! – sóhajtott fel Amália. – De hozunk sok szép ajándékot! Mit szólsz,
kincsem?
–
Nem kell az ajándék! Nekem ti kelletek! – sírta el magát a fiú, és átölelte
édesanyja lábát.
A
kis előtérben kínos csend állt be. A szülők Aurélra meredtek, nagyapja viszont
korát meghazudtoló fürgeséggel térdelt le unokája mellé.
–
Ne sírj, bütyök! Jól megleszünk itt. Megint elviszlek a Dömörkapuhoz, tudod
ahhoz a helyhez, ahol azt a szép követ találtad. Meg aztán biztos halálra is
unnád magad egy üzleti úton – vigasztalta Aurélt, majd egy gyors, mérges
pillantást vetett fiára, és menyére. A válasz kicsit megnyugtatta a fiút.
Elengedte Amália lábát, sírósan rámosolygott nagyapjára, és felszaladt a
szobájába. Amikor felért, magára zárta az ajtót. Kicsit még pityergett, amiért
a szülei újra nem tartják be a szavukat. Becsapottnak érezte magát, és
magányosnak. Párnája alól előkotorta kedvenc ruhadarabját, egy túlméretezett
kendőt. Aurélt már az megnyugtatta, hogy ránézett. A kendő mohazöld volt,
sarkában egyszerű drapp mintákkal. Nagyszülei padlásán találta, egy fiókban.
Lekuporodott az ágyra, lábát felhúzta, és magához szorította a kendőt, melynek
az illatát mélyen beszívta orrába. Föld– és virágillat.
–
Aurél! – kopogtatott be a fiú nagymamája az ajtón. – Gyere le, kész a sütemény!
A kedvenced, sütőtökös pite!
–
Nem kérek! – szólt vissza neki a fiú sebzetten. Nem volt más vágya, csak az,
hogy szülei vele maradjanak. De minduntalan elutaztak, és alig tartózkodtak
otthon. Jóformán több időt töltött a nagyszülei házában, mint odahaza. A
nagyszülők kertes házát sokkal közelebb érezte magához, mint otthonát, egy tízemeletes
ház nyolcadik emeletét Kertvárosban. Nem szerette, hogy nem tarthat kisállatot,
nem ültethet virágot sehova, és az ablakból kinézve egy betonrengeteget lát az
erdő helyett. Itt nagyszüleinél a ház mögött varázslatos kert terebélyesedett
el, mindenféle zöldséggel és gyümölcsfával. A kert hátsó végében egy fából
összeeszkábált kiskapu egyenesen az erdőbe nyílt. A barátságos összhatást pedig
csak fokozta egy pajkos vizsla jelenléte.
–
Direkt a te kedvért sütöttem! Na, gyere, bütyök! – invitálta a nagymamája, ám
Aurél nem mozdult, csak még jobban szorította magához a kendőt.
–
Aurél! – hallatszott ekkor Rezső jóval erélyesebb hangja. A fiú felkapta a
fejét, és felkönyökölt. Édesapja szigorú, kemény fellépésű férfi volt, és Aurél
kissé tartott tőle. Sohasem bántotta őt, egyszer sem emelt kezet rá, de ha
kellett, fel tudott lépni erélyesen, és fel is lépett.
–
Megyek… – sóhajtott fel a fiú, és feltápászkodott.
Tekintete
a kezében tartott kendőre siklott. Mindig erőt adott neki, ha szüksége volt rá.
Pillanatnyi ötlettől vezérelve a nyakára tekerte a ruhadarabot. Útban az ajtó
felé lopva rápillantott az asztala feletti tükörre. Sokkal magabiztosabbnak, és
kevésbé feldúltnak látta magát, mint amilyennek érezte. Még egyszer
felsóhajtott, és lenyomta a kilincset. A folyosón szembe találta magát apjával,
és nagymamájával, aki kicsit megszeppentnek tűnt.
Aurél
lement velük a konyhába, ahol is helyet foglaltak. A fiú nagymamája letette
unokája elé a süteményt, de ő nem nyúlt hozzá. Egyszeriben elment az étvágya,
és összeszorult a torka, ahogy arra gondolt, a szülei megint elutaznak annak
ellenére, hogy azt ígérték, vele maradnak. Ezt igazságtalannak tartotta, és
alig bírta visszafogni könnyeit.
–
Hé, bütyök! Fel a fejjel. Kóstold csak meg, ízleni fog! – veregette hátba
barátságosan Aurélt a nagyapja. A fiú szomorúan felsóhajtott, és mivel nem
akart csalódást okozni neki, a szájába vett egy falatot. Gépiesen megrágta és
lenyelte, ami nehezen ment neki a torkában lévő gombóc miatt. Feszült csend
állt be.
Ebben
a pillanatban lépett be Amália a konyhába. Kedvesnek szánt mosolya rögtön
eltűnt arcáról, amikor észrevette, milyen ruhadarab van a fia nyakában.
–
Hol találtad ezt a kendőt? – szegezte dühösen a kérdést Aurélnak, majd kicsit
enyhébb hangon hozzátette: – Kincsem.
Aurél
megszeppenve nézett anyjára.
–
A padláson találtam.
Amália
dühösen pillantott a nagyszülőkre.
–
Megkértelek titeket, hogy dobjátok ki!
Anyja
haragja Aurélra is átterjedt. Felpattant az asztaltól, és vádlón szüleire
kiáltott.
–
Ne bántsd a nagyiékat! Ők mindig vigyáztak rám, és nem hagytak magamra napokig!
Ti pedig megint elmentek! Nem is törődtök velem! Gyűlöllek titeket! – Azzal meg
sem várva szülei reakcióját, kiszaladt az ajtón. Hallotta, hogy szülei utána
szólnak, és kirontanak ők is az ajtón a nevét kiabálva, ám ő belevetette magát
az erdőbe. Vakon szaladt előre, miközben folytak arcáról a könnyek. Nem tudta,
hova fog kilyukadni, de nem is érdekelte. Szélsebesen szedte a lábait, és a
nekicsapódó bokrok ágai felkaristolták a bőrét. Egyszer még el is esett egy
kiálló gyökérben, de azon nyomban fölkelt, és haladt tovább. A szülei léptei
jócskán elmaradoztak mögötte, és a kiáltásaik is egyre messzebbről
hallatszottak. Hamarosan elhagyta az ereje, és kimerülten rogyott le egy farönkre.
Hevesen kapkodta a levegőt, és meg kellett fognia a fejét, úgy szédelgett. Egy
ideig ebben a pózban kuporgott a farönkön. Szíve heves dobolásától csak még
jobban elfogta a szédülés. Néhány perc múlva jobban érezte magát. Felpillantott
a földről, és fülét hegyezve várta, hogy szülei felbukkanjanak. Az idő
csigalassúsággal vánszorgott, azonban a levelek susogásán, és az erdei kis
állatok motozásán kívül nem hallott semmit. Aurél óvatosan felállt a rönkről,
és körülnézett. Minden oldalról magas fák, és sűrű bozótos fogta körül. Az
ösvény, amelyen elindult, teljesen eltűnt. Aurélt újra elfogta a sírás.
Egyedül van, eltévedt, és hirtelen olyan fáradtság lett úrrá rajta, mintha egy álló napig futott volna.
Egyedül van, eltévedt, és hirtelen olyan fáradtság lett úrrá rajta, mintha egy álló napig futott volna.
Ekkor
egy kicsi, ezüstszínben derengő, lebegő alak tűnt fel előtte. Alig lehetett
nagyobb egy toboznál. Ahogy közeledett felé, Aurélon elhatalmasodott a félelem,
de egyszerűen nem bírt se megmozdulni, se másfelé nézni. Az entitás
karnyújtásnyi távolságra állt meg tőle, így a fiú jobban szemügyre tudta venni.
Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor rájött, hogy egy tündérrel találta
szembe magát. Nagyapja gyakran mesélt az erdőkben bujkáló tündérekről és
törpökről. Találkozni akart velük, és megesett, hogy éjszakánként titokban
kiült a kertbe, és hívta őket, hogy jelenjenek meg. Még ételt is kikészített
nekik. De mindez idáig nem jártak sikerrel próbálkozásai…
Aurél
pontosan így képzelte el a tündéreket. Álomszépnek látta hosszú, fehéres-szőke
hajával, halványlila, apró virágmintás ruhájával, és csillogó, ezüstszín
szárnyaival. Megbűvölten, tátott szájjal bámulta, és óvatosan, kissé reszkető
kézzel kinyújtotta felé a kezét. A jelenés érdeklődve figyelte a fiú minden
mozzanatát. Amikor Aurél felé nyúlt, a kis teremtmény lelkesen közelebb repült
hozzá, és kis kezével megragadta a fiú mutatóujját. Aurél megijedt a hirtelen
mozdulattól, viszont a tündér érintése olyan nyugtató hatással volt rá, hogy
minden aggodalma és félelme elillant. Egy pillanatig úgy érezte, hazatalált. A
gondolatra megrázta a fejét.
–
Te… ki vagy? – kérdezte a fiú elbűvölten, suttogva.
–
A nevem Flóra. Mi bánt, ifjú herceg? – kérdezte a tündér, miközben
megrebbentette tündöklő szárnyát, mely apró, ezüstszín szikrákat szórt.
Aurél
felvonta a szemöldökét, és megrázta a fejét.
–
Én nem vagyok herceg.
–
Nem? – csodálkozott el őszintén a tündérlány. – De… ezt nem értem. Ha nem vagy
herceg, miért ilyen szőke a hajad? – Flóra tekintetében őszinte kíváncsiság és
meglepettség ült.
–
Anyának is szőke.
–
Édesanyád a királyné? – nézett fel Flóra mély tisztelettel a fiúra.
–
Akkor még kevesebb ideje lenne rám – motyogta maga elé Aurél.
–
Mit mondasz? – kérdezte érdeklődve a tündérlány.
–
Nem fontos. Az én nevem Aurél – mutatkozott be illedelmesen a fiú, és erős
késztetést érzett arra, hogy meghajoljon Flóra előtt.
–
Nagyon örülök, hogy megismerhettelek Aurél herceg – mondta a lány olyan
ünnepélyesen, mintha a miniszterelnök fogadásán lennének. A kis tündér még egy
illemkönyvbe illő pukedlit is bemutatott a fiúnak.
–
Már mondtam, hogy nem vagyok herceg.
–
Szerintem az vagy – jegyezte meg lágyan Flóra. – Ahonnan én jövök, minden
előkelőségnek ilyen szőke haja van. A király lányának is, aki mellesleg igen jó
barátom – tette hozzá cinkos kacsintással.
–
A király lánya? – kerekedett ki Aurél szeme. – Mint a mesékben?
–
Ó, butus fiú! – koppintott rá a tündérlány játékosan Aurél orrára, majd
felkuncogott. – Hát nem tudtad? A mesék mind igazak!
Aurél
szeme még jobban kikerekedett, majd arcán izgatott és kíváncsi kifejezés jelent
meg.
–
Mind? Az… az összes? A Pokémon is? – kérdezte csillogó szemmel.
–
Mi az a Pokémon? – Ezúttal Flóra csodálkozott el.
–
Az is egy mese! Egy fiúról és egy sárga egérről!
–
Sárga? De hisz az egerek nem lehetnek sárgák!
–
Akkor… nem is igazak a mesék? – biggyedt le Aurél szája csalódottan.
–
Én nem ismerek ilyen meséket. Én az erdei lényekről való meséket ismerem. – Flóra
Aurél vállára szállt, és letelepedett rá. A fiú felnevetett, amikor a
tündérlány szárnya hozzáért a nyakához.
–
Hé! Ez csiklandoz! – kacagott, amire Flóra összehúzta a szárnyát.
–
Nem… nem volt szándékos – kért elnézést a tündérlány némiképp sértődötten. – De te hogy kerültél ide? Egy emberherceg az
erdőbe?
–
Eltévedtem… Anya és apa megint elutaznak, de nem visznek magukkal! Azt mondták,
velük mehetek! De hazudtak… – Aurélnak nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne
sírja el magát. De nem mutatkozhat gyengének egy lány előtt!
–
Ó…! Úgy sajnálom – szólt együttérzően, és megérintette apró kezével a fiú lágy
fürtökben leomló haját.
–
Magaddal viszel? Kérlek, vigyél magaddal! – emelte a fiú a tenyerébe a
tündérlányt, és könyörögve nézett le rá.
–
Azt… azt nem lehet – rázta meg Flóra a fejét.
–
Miért nem? Kérlek!
–
Mert te ember vagy.
–
De… – tiltakozott Aurél, ám ekkor léptek és kiáltozás hangjai ütötték meg
fülüket. A fiút szólongatták. Flóra megdermedt, és arcára riadalom ült ki.
–
Most mennem kell. Viszlát, ifjú herceg! – rebbent el. Aurél utána nyúlt, és
sikerült elérnie a szárnyát, ám a tündérlány kiszabadította magát. A fiú
lehorgasztott fejjel, szomorúan állt, a tenyerét bámulva, melyen ezüstösen
csillogott a tündérlány szárnyáról lehulló por. Szaggatottan kifújta a levegőt,
és azt kívánta, bárcsak ő is tündér lenne… Hacsak egy napra is.
* Villon
** Freud
*** Gogol
* Villon
** Freud
*** Gogol
Sziasztok!
VálaszTörlésHát, ez egyszerűen tündéri volt :) És nemcsak azért, mert az egyik szereplő tündér. Nagyon aranyos Aurél, máris a szívembe zártam. Flórát szintén. Sajnos nem vagyok járatos Pécsen, de könnyedén el tudom képzelni ezeket a varázslatos színhelyeket.
Sajnáltam a kisfiút a szülei miatt, de a nagyszülei máris nagyon szimpatikusak lettek nekem.
A sztori pedig szintén. Várom a folytatást! :)
Szia!
TörlésKöszönjük szépen, nagyon örülünk annak, hogy ennyire tetszett! :) Mi is sajnáltuk szegény Aurélt írás közben. :( Reméljük, a folytatás is így fog tetszeni neked! :)