2. fejezet

Sziasztok!

Meghoztuk a második fejezetet, nagyon örülnénk a visszajelzéseknek! :3 Jó olvasást! :)

Szobája ablakából Aurél rálátott a kerti kiskapura. Gondolatai egész nap Flóra, a tündérlány körül jártak. Családjának is beszámolt a tegnapi furcsa eseményekről, azonban egyikük sem foglalkozott a különös történettel. Aurél ezt betudta az ijedségnek, amit rövid eltűnése az erdőben okozott nekik. A fiú felsóhajtott, tekintete a zöld lombokat pásztázta. Gondolatban már tucatszor feltépte a kaput és kirohant rajta. Nem tudta vajon újra odatalálna-e arra a helyre, ahol Flórával találkozott, ugyanakkor biztos volt benne, hogy a lány megtalálná őt. Egy nap, amikor a nagyszülei átmentek a szomszédba – őt is hívták, de hasfájásra panaszkodva otthonmaradt –, kiszökött az erdőbe kutyájával, Bodzával együtt. Végigloholt vele együtt az erdei ösvényen, ami az állatkert előtt vezetett el, majd a vidámparknál, az autóbusz-fordulónál egy újabb ösvényre tért rá, amely a Kisrét felé vezetett. Odáig nem mentek el, csak az első tanösvényes tábla után valamivel, ahonnan is letértek az útról. Felfelé vették irányukat, és hamarosan egy újabb, ám jóval elhagyatottabb ösvényre tértek rá. Inkább volt csapás, mert nem igazán járták ki, és gyomnövények és apróbb cserjések burjánzottak az út mentén. Mintha hűvösebb és sötétebb is lett volna, bár azért hatolt be némi fény a fák ágai között. Aurél egyre növekvő izgalommal haladt előre, és remélte, hogy rátalál Flórára. Bodza lelkesen előrerohant a csapáson, hogy megszimatoljon valamit az egyik fa tövében. Aurél követte a szemével a kutyát, éppen azon gondolkodott ne hívja-e vissza, amikor egy halványkék villanást látott a fa mögül. A vizsla fülét-farkát behúzva vinnyogó hangok kíséretében rohant Aurélhoz, és mielőtt a fiú megakadályozhatta volna, teljes lendülettel felugrott rá. Mindketten felborultak, majd a földön bukfencezve majdnem begurultak egy csalánbokorba. Aurél az utolsó pillanatban magával rántotta Bodzát, és egy nedvesebb (de biztonságosabb) területen landoltak. A vizsla hálásan megnyalta Aurél arcát. A fiú kicsit bosszúsan végignézett ruházatán, majd miután látta, hogy kedvenc kendőjének nem esett baja, megsimította a kutya fejét. Ekkor csilingelő nevetés ütötte meg Aurél fülét. Tekintetével a hang forrása felé fordult. Amikor megpillantotta a csapás közepén üldögélő és őszinte jókedvvel kacarászó tündért, a fiú is szélesen elmosolyodott. Flóra volt az, a szőke tündérlány.

– Flóra! Ja, úgy örülök neked! Téged kerestelek – mondta neki lelkesen.

– Tudom – szállt a tündérlány Bodza hátára. – Bodza már mesélt róla!

Aurél szeme kikerekedett.

– A… a kutyám beszélt… hozzád? – csodálkozott el a fiú.

– Persze! Miért, te nem szoktál vele beszélgetni? – pislogott Flóra meglepetten.

– De hát az állatok nem beszélnek! – ráncolta össze Aurél a szemöldökét.

– Dehogynem! Csak figyelni kell rájuk.

– És most mit mond Bodza? – térdelt le a fiú a kutyája elé, és megsimogatta a fejét.

– Most épp nem mond semmit, te kis butus! – nevetett fel Flóra, amire Aurél keresztbefonta a karját. Bodza mintha valóban értette volna, hogy róla van szó, kettőt vakkantott.

– Mit mondott? – kérdezte rögtön Aurél.

– Azt mondja, hogy sajnos nem érted őt, pedig már többször próbált beszélgetni veled.

Aurél szeme elkerekedett. Belenézett a vizsla bánatos barna szemébe.

– Jaj, Bodza – sóhajtott fel. – Nem tudtam, hogy értesz engem. Ne haragudj, amiért sokszor csúnya dolgokat mondtam rád. Tudod, csak dühös voltam.

A kutya mintha elmosolyodott volna. Szelíden végignyalta a fiú arcát.

– Azt hiszem, ezt lefordítás nélkül is érted – mondta mosolyogva Flóra.

– Te minden állattal tudsz beszélgetni? – érdeklődött Aurél, miután megölelte Bodzát.

– A legtöbbel igen. Viszont vannak olyan állatok, amikkel senki sem tud, még az árnyéktündérek sem, pedig ők majdnem minden élőlénnyel meg tudják értetni magukat.

– Árnyéktündérek? – kérdezte meglepetten a fiú.

– Ők gonosz lények. Ha valaki hirtelen nagyon szomorú lesz, biztos lehetsz benne, hogy az ő kezük van a dologban. Félelmetes dolgokat művelnek. – Flóra elhallgatott, majd idegesen körülpillantott az erdőben, mintha attól tartana, az árnyéktündérek kihallgatják őket. – Nem képesek érezni, és mindig ártani akarnak nekünk.

– De miért? – Aurél kicsire húzta magát, és átfonta Bodza nyakát, mintha tőle várna védelmet.

– Ilyen a természetük. De ne aggódj, harcolunk ellenük.  

– Én is akarok harcolni! – vágta rá Aurél azon nyomban.

– Te ember vagy. Te nem láthatod őket, ifjú herceg. Most viszont mennem kell.

A fiú azonban nem akarta, hogy Flóra távozzon, és utána nyúlt. Ezúttal sikerült elcsípnie a szárnyát.

– Eressz el, vagy megbánod! – vergődött.

– Ne menj el! Kérlek. Maradj velem! – Flóra volt az első és egyetlen barátja, és nagyon szerette volna jobban megismerni. És nem akart magára maradni.

– Figyelmeztetlek: ha… – kezdett bele Flóra. A fiú szája lebiggyedt, és kibukott belőle:

– Engem mindenki elhagy! Anya, apa, és… és most már te is! – Eleresztette a tündérlányt, és átkulcsolta a térdét. A karjába temette a fejét, és érezte, hogy kibuggyannak az első könnycseppek a szeméből. Flóra megszeppenve meredt a fiúra.

– Kérlek, ne sírj! Ha valaki a közelemben pityeregni kezd, akkor én is…– Elpárásodott szemmel elharapta a mondat végét. – Jól van, egy kicsit még itt maradok veled, ha segítesz virágszirmokat gyűjteni.

Aurél szeméből rögtön eltűntek a könnyek, és hálásan Flórára nézett.

– Milyen virágszirmokat keressünk? – kérdezte a fiú. Flóra elegáns mozdulattal elővett egy kis listát ametiszt színű ruhájának zsebéből.

– Szükségem van holdvirág sziromra, farkasfog szirmára, mocsárvirág sziromra, és vajvirág fürtjére.

Aurél tátott szájjal bámult a tündérlányra.

– Ezek valami varázsitalhoz kellenek? – kérdezte őszinte csodálattal a hangjában.

– Dehogy, te butus! A királykisasszony nyárköszöntő összejöveteléhez kellenek. Ezekből a növényekből készülnek a legszebb díszek. Magam is ügyesen tudok virágkoszorút fonni és szirmot préselni – tette hozzá mintegy mellékesen.

– Királykisasszony? – lelkesült fel Aurél. –  Ugye én is elmehetek az ünnepségre? Ugye elviszel?

– Te nem jöhetsz. Te emberherceg vagy. De, tudod, mit? Mivel segítesz nekem, hozok neked ajándékot a mulatságról! – mosolygott rá a tündérlány. Aurél magán kívül volt az örömtől, és felragyogott az arca.

– Igazán? Igazán hozol? –  Legszívesebben magához ölelte volna Flórát, de tudta, azzal összeroppantaná.

–  Ha segítesz – kuncogott a lány. A kisfiú lelkesen bólogatott.

–  És mit hozol?

– Az titok – rebbent el Flóra titokzatos mosollyal. – Gyere, megmutatom, miket kell begyűjtened! – fogta meg a kisujját, és vezetni kezdte. Hamarosan egy aprócska tisztáson értek ki, ami tele volt különböző színű és illatú virágokkal. Aurél mélyet szippantott a levegőből, és úgy érezte, feltöltődik. Összemosolygott Flórával. Olyan boldognak érezte magát, mint még soha életében. Követte a tündérlányt, aki lelkesen magyarázni kezdte, melyik virág mire lesz felhasználva.

– Látod azt a kék virágot? Ajtódísz lesz belőle. Holdvirágnak hívják. Teliholdkor megmutatja a hazavezető utat.

– Úgy érted, a tündéreknek? – kérdezte Aurél.

Flóra elgondolkodott.

– Szerintem minden elveszettnek. Tudod, a virágok nem tesznek különbséget. Segítenek a tündéreknek, az egereknek, az embereknek, még az árnyéktündéreknek is.

– Kik azok az árnyéktündérek? Olyan sokszor emlegeted őket.

– Nézd, pont ezt a virágot kerestem! Ablakdíszt készítek belőle – terelte el a szót a tündérlány.

Aurél csekély érdeklődéssel a rózsaszín virág felé fordult. Flóra tovább csacsogott a bál helyének feldíszítéséről, a fiú gondolatai azonban az árnyéktündéreknél maradtak. Vajon miféle lények lehetnek? Flóra szemlátomást fél tőlük. Nem mert újra rákérdezni, hátha Flóra megsértődik, és otthagyja őt a tisztáson. Az egész napot jóformán együtt töltötték – Aurél még sohasem volt olyan boldog, mint akkor. Együtt gyűjtötték a virágokat, és közben önfeledten bolondoztak. Kergetőztek egymással, bújócskáztak, és mókás történeteket meséltek. Alkonyodott, amikor Flóra közölte a fiúval, hogy ideje hazatérni.

– Jaj, ne! – szomorodott el Aurél.

– Ne búsulj, ifjú herceg! Holnap újra látjuk egymást!

– És hozol nekem ajándékot?

– Hát persze, hisz megígértem! De most elválnak útjaink. – Már Aurélék háza tájékán jártak; Flóra visszakísérte a fiút.

– Jó mulatást! – mosolygott a fiú a tündérlányra.

Flóra visszamosolygott rá, majd odarebbent hozzá, és szégyenlősen megpuszilta az arcát. Aurél ajkát halk „oh” hagyta el, és önkéntelenül is odakapott a kezével. Arca tűzforró volt ott, ahol a tündérlány megérintette az ajkával. Mondani akart valamit: száját ki-és becsukta, de még mielőtt megszólalhatott volna, Flóra szőrén-szálán eltűnt. Szája széles mosolyra húzódott, amit jó ideig nem bírt és nem is akart letörölni az arcáról. Még akkor is mosolygott, amikor hazaért. Mamája éppen kedvenc szappanoperája aktuális részét követte feszült figyelemmel a nappaliban. A kanapén mellette ült sztoikus nyugalommal nagyapja is. Amikor meghallották a csukódó ajtó zaját, mindketten felé pillantottak. Nagymamája egy kedves köszöntés után rögtön visszafordult a tévékészülék felé.

– Mi ez a jókedv, bütyök? Elmúlt a hasfájásod? – kérdezte kedvesen érdeklődve papája. Szemlátomást örült, hogy elszabadulhat kicsit a sorozattól.

– Jaj, papa, olyan boldog vagyok! – mondta csillogó szemmel Aurél.

Nagymamája igyekezett nem túl szúrós szemmel nézni rájuk, hiszen ő is örült unokája boldogságának, viszont annak is örült volna, ha hallja mit mond a vak lány a tévében.

– Gyere, bütyök, beszélgessünk a konyhában – indítványozta nagyapja, miután elkapta felesége pillantását.

– Képzeld, végre találtam egy barátot! – mesélte lelkesen a kisfiú, miközben leültek az asztalhoz. – Olyan idős lehet, mint én, és Flórának hívják! Egész nap játszottunk. Bújócskáztunk és virágszirmokat gyűjtöttünk.

– Tehát nem maradtál itthon. Ugye tudod, hogy nem szép dolog hazudni a nagyszüleidnek?

Aurél kicsit megszeppenve pislogott nagyapjára. Most jutott csak eszébe, hogy reggel hasfájásra panaszkodva érte el, hogy otthon maradjon.

– Ne haragudj, papa. Ki szerettem volna menni az erdőbe, és nem mertem elmondani. – Megilletődve felpillantott. – Nem akartalak becsapni.

– Nem haragszom rád, kisfiam – mondta Kornél szelíden. – Viszont, ha el szeretnél menni valahová, mondd meg őszintén. Amikor hazaértünk, és láttuk, hogy nem vagy a szobádban, Bodza pedig nem őrködik az udvaron, egyből sejtettem, hol lehetsz. Ha nem értél volna haza egy óra múlva, keresni kezdtelek volna az erdőben. Tudom, mennyire szereted azt a helyet. Remélem, nem tértél le az ösvényről – tette hozzá szigorúbban.

Aurél hallgatott, nem akart hazudni. Nagyapja felsóhajtott.

– Valahogy sejtettem. No de mesélj, ki az a Flóra?

A tündérlány nevét hallva Aurél rögtön felélénkült.

– A legjobb barátom!

– Nocsak, nocsak! Hol ismerkedtetek össze?

– Amikor elfutottam, rám talált az erdőben. Ő egy igazi tündér! – magyarázta csillogó szemmel, majd a szája elé kapta a kezét. Most elárulta Flórát!

– Szóval egy tündér – dörzsölgette nagyapja az állát elmélyülten. – Mit mondtam neked a hazugságról?

– Nem hazudok! Ő tényleg tündér! – erősködött. Most már mindegy volt, úgyis elmondta már.

– Figyelj ide, kisfiam. Amiket meséltem történeteket tündérekről, boszorkányokról, sárkányokról… Csak mesék. Nem léteznek, érted?

Aurél megrázta a fejét.

– Nem! Nem csak mesék! Léteznek! És bebizonyítom! – Hangja kezdett egyre kétségbeesettebben csengeni. Nem lehet, hogy Flóra csak mese! Hisz látta, együtt játszott vele, együtt gyűjtötték a szirmokat!

– A szirmok! – kiáltott fel Aurél. – Megmutatom neked, milyen szirmokat szedtünk! – Azzal lázasan kutatni kezdett a zsebében. Tudta, hogy elrakott legalább három szirmot emlékbe. Hol vannak? Talán kiestek onnét, amikor bújócskáztak? Nem tűnhettek el! Nagyapja egy darabig türelmesen figyelte, majd megszólalt:

– Nyugodtan elmondhatod, hogy egyedül játszottál. Vagyis nem egyedül, hiszen Bodza veled volt. Nem haragszom rád.

– Nem hazudok! Egy kis réten szedtük a virágokat. A király lányának ünnepségéhez kellettek. Én is elmentem volna Flórával, de ő azt mondta, oda csak tündérek mehetnek.

Kornél fáradtan megcsóválta a fejét.

– Nem hazudok! – ismételte Aurél indulatosan. – Holnap Flóra ajándékot hoz nekem, és akkor meglátod majd, hogy igazat mondtam.

– Aurél – szólalt meg szelíden nagyapja. – Csak a mesékben léteznek tündérek, és elvarázsolt királylányok. Talán azért hiszed el, hogy egy tündérrel találkoztál, mert elképzeltél magadnak egy mesét. Igen, biztos erről lehet szó. Annyira beleélted magad, hogy elhitted, valóban megtörtént.

– Nem! – csattant fel a kisfiú. – Nem képzeltem el semmit! Tényleg megtörtént! Miért nem hiszel nekem?

– Menj aludni, Aurél. Holnapra kipihened magadat, és rájössz magad is, hogy ezt az egészet csak kitaláltad.

– Nem kitaláltam! Holnap is találkozom vele, és azt mondta, hoz nekem ajándékot a tündérkirálylány ünnepségéről! – erősködött tovább, egyre kétségbeesettebben.

– Aurél! Mit mondtam? – szólt rá erélyesebb hangon a férfi. Aurél kissé megszeppent, de dacosan nézett rá.

– De… – A fiú szája sírásra görbült. Miért nem hisz neki a nagypapája? Hiszen ez a valóság! Nem lehet, hogy kitalálta, az egyszerűen… nem! Hiszen látta Flórát, sőt, meg is érintette! Valóságos volt. Annak kellett lennie.

Nagyapja ekkor megpuszilta unokája homlokát, majd intett a fejével a fiú szobája felé. Aurél beletörődötten felsóhajtott, és a szobájába tért. Az ajtót azonban csak résnyire csukta be, és félig-meddig hallotta, ahogy a nagyapja telefonál. Az édesapjának. A beszélgetésből a „baj van”, képzelt barát” és „pszichológus” szavakat hallotta ki. Harag és szégyen öntötte el, és kirontott a szobájából, majd odaállt nagyapja elé.

– Nem vagyok őrült! – kiáltotta könnyes szemmel, majd visszarohant és magára csapta az ajtót. Olyan zaklatott állapotban volt, hogy át sem öltözött pizsamába, úgy, ruhástul aludt el, miután elapadtak a könnyei. Az éjszaka folyamán többször is felkelt, és Flórát kereste. Nem! Nem lehet, hogy ez az egész csak egy álom…! 

1. fejezet

Sziasztok!

Elkezdtünk barátnőmmel, Caulkerrel közösen írni egy Pécsett, a Mecsekben játszódó, tündéres történetet. A név senkit ne tévesszen meg - Arlene- én amúgy Luna vagyok. :D Reméljük, el fogja nyeri a tetszéseteket. Fülszöveget az oldalsávban találtok. Jó olvasást, várjuk véleményeiteket, boldoggá tennétek vele minket! :) Nincs prológus, de fogadjátok szeretettel az első fejezetet! :) 


Aurél magányosan üldögélt kedvenc könyve társaságában, és elmélyülten olvasott. Teljesen belefeledkezett – a képek megelevenedtek előtte, és gondolatban távoli vidékeken járt. Képzelete megtelt sárkányokkal, lovagokkal, és tündérekkel; ő volt a bátor vitéz, ki megmenti hercegnőjét tornyából, a legkisebb fiú, ki szerencsét próbál, a szegénylegény, ki kincset talál. Együtt örült, sírt, kacagott a szereplőkkel, akik barátként üdvözölték őt. A könyvek voltak az ő vára, ahova bármikor visszahúzódhatott.

Aurél ugyan még csupán egy éve tudott olvasni, viszont ez alatt a rövid idő alatt is kiolvasta már a nagyszülei könyvszekrényében sorakozó könyvek felét. Kedvencei a mesekönyvek voltak, igaz ilyenből csak három akadt a házban. Talált egy pár érdekes című könyvet is, azonban amikor nagyija meglátta a kezében, rögtön száműzte őket a legfelső polcra. A fiú nem értette mi lehet a baj „Villannal”*, „Freddel”** vagy „Gugolóval”***, de tiszteletben tartotta idős rokona döntését, és nem foglalkozott a felső polccal, amit magában csak „zárolt részlegnek” nevezett.

Már az utolsó oldalaknál járt a könyvben, amikor is csengetés hangjára lett figyelmes. Azon nyomban felpattant, és izgatottan a bejárati ajtóhoz rohant, megelőzve nagyszüleit. Valósággal feltépte az ajtót, ahol édesapja és édesanyja állt. Két hetes üzleti útra mentek Prágába, és Aurélt addig a nagyszülőkre bízták.

– Apa! Anya! – kiáltott fel a fiú kitörő örömmel, és szorosan átölelte szüleit.

– Szerbusz, fiam! – köszöntötte visszafogottan apja.

Édesanyja lágy csókot lehelt Aurél rózsás arcára.

– Jó fiú voltál? – kérdezte, majd választ sem várva folytatta. – Nézd csak, mit hoztunk neked! – Azzal egy halványpiros papírral burkolt, arany masnival átkötött csomagot nyújtott át a fiúnak. Aurél lelkes arccal vette át, és leszakította a masnit az ajándékról. A dobozból egy világosbarna mackó került elő, hasára egy képet hímeztek, sárga fonállal. A kép egy hidat és hátterében egy csúcsos épületet ábrázolt.

– Tetszik, kincsem? – fordult a fiúhoz édesanyja.

Aurél fancsali képet vágott. Egyrészt, mert már kinőtt a mackókorszakából, másrészt, mert tudta, hogy az efféle ajándék mindig ugyanazt jelentette. Szülei minden alkalommal játékmedvét vettek neki, ha valami hosszabb útra készülnek.

– A Károly hidat ábrázolja a Moldva folyó felett – mondta tanároskodó hangon apja, és leguggolt mellé. – Ez Európa egyik legrégibb hídja.

– Elvisztek oda? Én is veletek mehetek? – szorította magához a fiú a játékmackót, és már-már könyörögve nézett fel édesapjára és édesanyjára.

Aurél szülei összenéztek.

– Miről beszélsz kisfiam? – kérdezte édesanyja, és kisimított egy hajszálat a fiú arcából.

– Elmentek! – kiáltotta a fiú indulatosan. – Elmentek, és megint nem visztek magatokkal!

Szülei bánatosan összenéztek. Végszóra előkerült Aurél nagyapja is.

–  Rezső, Amália! – köszöntötte őket szívélyesen, majd tekintete unokája arcára tévedt. – Mi a baj, bütyök? Miért vagy ilyen feldúlt?

– El kell vinniük magukkal! – fakadt ki Aurél. – Már hat éves vagyok!

– Majd legközelebb elviszünk, rendben? – mosolygott a fiúra Aurél édesapja. –  De most nem tarthatsz velünk.

Ahogy ezt kimondta, a fiú szeme könnybe lábadt.

– Kérlek! Jó voltam, segítettem a mamának és a papának! Azt mondtátok, ha segítek, akkor magatokkal visztek!

– Értsd meg, Aurél, most nem jöhetsz velünk! – sóhajtott fel Amália. –  De hozunk sok szép ajándékot! Mit szólsz, kincsem?

– Nem kell az ajándék! Nekem ti kelletek! – sírta el magát a fiú, és átölelte édesanyja lábát.

A kis előtérben kínos csend állt be. A szülők Aurélra meredtek, nagyapja viszont korát meghazudtoló fürgeséggel térdelt le unokája mellé.

– Ne sírj, bütyök! Jól megleszünk itt. Megint elviszlek a Dömörkapuhoz, tudod ahhoz a helyhez, ahol azt a szép követ találtad. Meg aztán biztos halálra is unnád magad egy üzleti úton – vigasztalta Aurélt, majd egy gyors, mérges pillantást vetett fiára, és menyére. A válasz kicsit megnyugtatta a fiút. Elengedte Amália lábát, sírósan rámosolygott nagyapjára, és felszaladt a szobájába. Amikor felért, magára zárta az ajtót. Kicsit még pityergett, amiért a szülei újra nem tartják be a szavukat. Becsapottnak érezte magát, és magányosnak. Párnája alól előkotorta kedvenc ruhadarabját, egy túlméretezett kendőt. Aurélt már az megnyugtatta, hogy ránézett. A kendő mohazöld volt, sarkában egyszerű drapp mintákkal. Nagyszülei padlásán találta, egy fiókban. Lekuporodott az ágyra, lábát felhúzta, és magához szorította a kendőt, melynek az illatát mélyen beszívta orrába. Föld– és virágillat.

– Aurél! – kopogtatott be a fiú nagymamája az ajtón. – Gyere le, kész a sütemény! A kedvenced, sütőtökös pite!

– Nem kérek! – szólt vissza neki a fiú sebzetten. Nem volt más vágya, csak az, hogy szülei vele maradjanak. De minduntalan elutaztak, és alig tartózkodtak otthon. Jóformán több időt töltött a nagyszülei házában, mint odahaza. A nagyszülők kertes házát sokkal közelebb érezte magához, mint otthonát, egy tízemeletes ház nyolcadik emeletét Kertvárosban. Nem szerette, hogy nem tarthat kisállatot, nem ültethet virágot sehova, és az ablakból kinézve egy betonrengeteget lát az erdő helyett. Itt nagyszüleinél a ház mögött varázslatos kert terebélyesedett el, mindenféle zöldséggel és gyümölcsfával. A kert hátsó végében egy fából összeeszkábált kiskapu egyenesen az erdőbe nyílt. A barátságos összhatást pedig csak fokozta egy pajkos vizsla jelenléte.

– Direkt a te kedvért sütöttem! Na, gyere, bütyök! – invitálta a nagymamája, ám Aurél nem mozdult, csak még jobban szorította magához a kendőt.

– Aurél! – hallatszott ekkor Rezső jóval erélyesebb hangja. A fiú felkapta a fejét, és felkönyökölt. Édesapja szigorú, kemény fellépésű férfi volt, és Aurél kissé tartott tőle. Sohasem bántotta őt, egyszer sem emelt kezet rá, de ha kellett, fel tudott lépni erélyesen, és fel is lépett.

– Megyek… – sóhajtott fel a fiú, és feltápászkodott.

Tekintete a kezében tartott kendőre siklott. Mindig erőt adott neki, ha szüksége volt rá. Pillanatnyi ötlettől vezérelve a nyakára tekerte a ruhadarabot. Útban az ajtó felé lopva rápillantott az asztala feletti tükörre. Sokkal magabiztosabbnak, és kevésbé feldúltnak látta magát, mint amilyennek érezte. Még egyszer felsóhajtott, és lenyomta a kilincset. A folyosón szembe találta magát apjával, és nagymamájával, aki kicsit megszeppentnek tűnt.

Aurél lement velük a konyhába, ahol is helyet foglaltak. A fiú nagymamája letette unokája elé a süteményt, de ő nem nyúlt hozzá. Egyszeriben elment az étvágya, és összeszorult a torka, ahogy arra gondolt, a szülei megint elutaznak annak ellenére, hogy azt ígérték, vele maradnak. Ezt igazságtalannak tartotta, és alig bírta visszafogni könnyeit.

– Hé, bütyök! Fel a fejjel. Kóstold csak meg, ízleni fog! – veregette hátba barátságosan Aurélt a nagyapja. A fiú szomorúan felsóhajtott, és mivel nem akart csalódást okozni neki, a szájába vett egy falatot. Gépiesen megrágta és lenyelte, ami nehezen ment neki a torkában lévő gombóc miatt. Feszült csend állt be.

Ebben a pillanatban lépett be Amália a konyhába. Kedvesnek szánt mosolya rögtön eltűnt arcáról, amikor észrevette, milyen ruhadarab van a fia nyakában.

– Hol találtad ezt a kendőt? – szegezte dühösen a kérdést Aurélnak, majd kicsit enyhébb hangon hozzátette: – Kincsem.

Aurél megszeppenve nézett anyjára.

– A padláson találtam.

Amália dühösen pillantott a nagyszülőkre.

– Megkértelek titeket, hogy dobjátok ki!

Anyja haragja Aurélra is átterjedt. Felpattant az asztaltól, és vádlón szüleire kiáltott.

– Ne bántsd a nagyiékat! Ők mindig vigyáztak rám, és nem hagytak magamra napokig! Ti pedig megint elmentek! Nem is törődtök velem! Gyűlöllek titeket! – Azzal meg sem várva szülei reakcióját, kiszaladt az ajtón. Hallotta, hogy szülei utána szólnak, és kirontanak ők is az ajtón a nevét kiabálva, ám ő belevetette magát az erdőbe. Vakon szaladt előre, miközben folytak arcáról a könnyek. Nem tudta, hova fog kilyukadni, de nem is érdekelte. Szélsebesen szedte a lábait, és a nekicsapódó bokrok ágai felkaristolták a bőrét. Egyszer még el is esett egy kiálló gyökérben, de azon nyomban fölkelt, és haladt tovább. A szülei léptei jócskán elmaradoztak mögötte, és a kiáltásaik is egyre messzebbről hallatszottak. Hamarosan elhagyta az ereje, és kimerülten rogyott le egy farönkre. Hevesen kapkodta a levegőt, és meg kellett fognia a fejét, úgy szédelgett. Egy ideig ebben a pózban kuporgott a farönkön. Szíve heves dobolásától csak még jobban elfogta a szédülés. Néhány perc múlva jobban érezte magát. Felpillantott a földről, és fülét hegyezve várta, hogy szülei felbukkanjanak. Az idő csigalassúsággal vánszorgott, azonban a levelek susogásán, és az erdei kis állatok motozásán kívül nem hallott semmit. Aurél óvatosan felállt a rönkről, és körülnézett. Minden oldalról magas fák, és sűrű bozótos fogta körül. Az ösvény, amelyen elindult, teljesen eltűnt. Aurélt újra elfogta a sírás. 

Egyedül van, eltévedt, és hirtelen olyan fáradtság lett úrrá rajta, mintha egy álló napig futott volna.

Ekkor egy kicsi, ezüstszínben derengő, lebegő alak tűnt fel előtte. Alig lehetett nagyobb egy toboznál. Ahogy közeledett felé, Aurélon elhatalmasodott a félelem, de egyszerűen nem bírt se megmozdulni, se másfelé nézni. Az entitás karnyújtásnyi távolságra állt meg tőle, így a fiú jobban szemügyre tudta venni. Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor rájött, hogy egy tündérrel találta szembe magát. Nagyapja gyakran mesélt az erdőkben bujkáló tündérekről és törpökről. Találkozni akart velük, és megesett, hogy éjszakánként titokban kiült a kertbe, és hívta őket, hogy jelenjenek meg. Még ételt is kikészített nekik. De mindez idáig nem jártak sikerrel próbálkozásai…

Aurél pontosan így képzelte el a tündéreket. Álomszépnek látta hosszú, fehéres-szőke hajával, halványlila, apró virágmintás ruhájával, és csillogó, ezüstszín szárnyaival. Megbűvölten, tátott szájjal bámulta, és óvatosan, kissé reszkető kézzel kinyújtotta felé a kezét. A jelenés érdeklődve figyelte a fiú minden mozzanatát. Amikor Aurél felé nyúlt, a kis teremtmény lelkesen közelebb repült hozzá, és kis kezével megragadta a fiú mutatóujját. Aurél megijedt a hirtelen mozdulattól, viszont a tündér érintése olyan nyugtató hatással volt rá, hogy minden aggodalma és félelme elillant. Egy pillanatig úgy érezte, hazatalált. A gondolatra megrázta a fejét.

– Te… ki vagy? – kérdezte a fiú elbűvölten, suttogva.

– A nevem Flóra. Mi bánt, ifjú herceg? – kérdezte a tündér, miközben megrebbentette tündöklő szárnyát, mely apró, ezüstszín szikrákat szórt.

Aurél felvonta a szemöldökét, és megrázta a fejét.

– Én nem vagyok herceg.

– Nem? – csodálkozott el őszintén a tündérlány. – De… ezt nem értem. Ha nem vagy herceg, miért ilyen szőke a hajad? – Flóra tekintetében őszinte kíváncsiság és meglepettség ült.

– Anyának is szőke.

– Édesanyád a királyné? – nézett fel Flóra mély tisztelettel a fiúra.

– Akkor még kevesebb ideje lenne rám – motyogta maga elé Aurél.

– Mit mondasz? – kérdezte érdeklődve a tündérlány.

– Nem fontos. Az én nevem Aurél – mutatkozott be illedelmesen a fiú, és erős késztetést érzett arra, hogy meghajoljon Flóra előtt.

– Nagyon örülök, hogy megismerhettelek Aurél herceg – mondta a lány olyan ünnepélyesen, mintha a miniszterelnök fogadásán lennének. A kis tündér még egy illemkönyvbe illő pukedlit is bemutatott a fiúnak.

– Már mondtam, hogy nem vagyok herceg.

– Szerintem az vagy – jegyezte meg lágyan Flóra. – Ahonnan én jövök, minden előkelőségnek ilyen szőke haja van. A király lányának is, aki mellesleg igen jó barátom – tette hozzá cinkos kacsintással.

– A király lánya? – kerekedett ki Aurél szeme. – Mint a mesékben?

– Ó, butus fiú! – koppintott rá a tündérlány játékosan Aurél orrára, majd felkuncogott. – Hát nem tudtad? A mesék mind igazak!

Aurél szeme még jobban kikerekedett, majd arcán izgatott és kíváncsi kifejezés jelent meg.

– Mind? Az… az összes? A Pokémon is? – kérdezte csillogó szemmel.

– Mi az a Pokémon? – Ezúttal Flóra csodálkozott el.

– Az is egy mese! Egy fiúról és egy sárga egérről!

– Sárga? De hisz az egerek nem lehetnek sárgák!

– Akkor… nem is igazak a mesék? – biggyedt le Aurél szája csalódottan.

– Én nem ismerek ilyen meséket. Én az erdei lényekről való meséket ismerem. – Flóra Aurél vállára szállt, és letelepedett rá. A fiú felnevetett, amikor a tündérlány szárnya hozzáért a nyakához.

– Hé! Ez csiklandoz! – kacagott, amire Flóra összehúzta a szárnyát.

– Nem… nem volt szándékos – kért elnézést a tündérlány némiképp sértődötten. –  De te hogy kerültél ide? Egy emberherceg az erdőbe?

– Eltévedtem… Anya és apa megint elutaznak, de nem visznek magukkal! Azt mondták, velük mehetek! De hazudtak… – Aurélnak nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne sírja el magát. De nem mutatkozhat gyengének egy lány előtt!

– Ó…! Úgy sajnálom – szólt együttérzően, és megérintette apró kezével a fiú lágy fürtökben leomló haját.

– Magaddal viszel? Kérlek, vigyél magaddal! – emelte a fiú a tenyerébe a tündérlányt, és könyörögve nézett le rá.

– Azt… azt nem lehet – rázta meg Flóra a fejét.

– Miért nem? Kérlek!

– Mert te ember vagy.

– De… – tiltakozott Aurél, ám ekkor léptek és kiáltozás hangjai ütötték meg fülüket. A fiút szólongatták. Flóra megdermedt, és arcára riadalom ült ki.

– Most mennem kell. Viszlát, ifjú herceg! – rebbent el. Aurél utána nyúlt, és sikerült elérnie a szárnyát, ám a tündérlány kiszabadította magát. A fiú lehorgasztott fejjel, szomorúan állt, a tenyerét bámulva, melyen ezüstösen csillogott a tündérlány szárnyáról lehulló por. Szaggatottan kifújta a levegőt, és azt kívánta, bárcsak ő is tündér lenne… Hacsak egy napra is.

* Villon
** Freud
*** Gogol